Mi a helyzet?

Első bejegyzés lévén, úgy illő, hogy bemutatkozom: Reformista Pista vagyok, a blog célja pedig javaslatok megfogalmazása aktuális gazdasági, politikai kérdésekben, egy egyszerű állampolgár klaviatúrájából. Most, az első bejegyzés idején, aligha van aktuálisabb kérdés a felsőoktatási reformnál. Ismeretes, hogy a kormány durván megvágta a - tavaly már jelentősen szűkített - keretszámokat, melyre a hallgatói és az oktatói szervezetek is erőteljes tiltakozással reagáltak. Ennek következtében a kormányfő tegnap meghátrált, és új tervezet előkészítésére szólította fel miniszterét, és ennek 3 napon belül kell elkészülnie. Merész vállalás, bár az utóbbi évek fényében nem mondhatjuk, hogy szokatlan. Elsőre elég kevésnek tűnik az idő, ahogy elsőre egy blogbejegyzés is kevésnek tűnik egy ilyen javaslat megtételére, sebaj, azért csak fussunk neki.

A felsőoktatásról közismert, hogy komoly problémákkal küzd. Ilyenek a munkaerő piaci kereslet és a képzési szerkezet közötti eltérések, a hallgatók nagyarányú lemorzsolódása, a képzés - egyes helyeken és szakokon - igencsak megkérdőjelezhető minősége. Az eddigi rendszer nem volt jó, változásra szükség van, és mint minden változás, bármilyen verzió sérti valamelyik kisebb-nagyobb csoport érdekeit, tehát mindenképp lesznek tiltakozók, akiket lehet mutogatni a tv-ben, még ha az a reform hosszútávon jelentősen javítaná is a képzés színvonalát. Az átalakításnál tehát ez egyáltalán nem kell, hogy szempont legyen.

A kormány tervezete azonban nem volt jó, és amit a mostaniról tudunk, az sem kecsegtet túl sok jóval. Térjünk vissza a tiltakozókhoz: ahogy említettem, minden változásnak vannak nyertesei és vesztesei, mindig lesznek az aktuális változásokkal szemben állók. Ha jobban meggondoljuk azonban, a tiltakozókban és a döntéshozókban van egy nagyon fontos közös tulajdonság. Emberek lévén nem tudnak elvonatkoztatni saját motivációiktól. Egy közel évtizede lébecoló hallgató sosem fog tapsolni a megszigorított követelményekhez, amikre igencsak szükség lenne, de ugyanígy nem fog olyan döntést támogatni egy politikus, ami ugyan hasznos lenne, de sérti az érdekeit, vagy közvetlenül, vagy a hozzátartozók/haverok/üzlettársak/választók révén. Akinek érdeke fűződik hozzá, pillanatok alatt megindokolja nekünk, hogy miért van szükség egy nevesincs zugfőiskola teljesen értéktelen képzésének támogatására közpénzen. Ha pedig mégis lenne olyan döntéshozó, aki felülemelkedik saját érdekein, szinte biztosan elbukik a többi érintett ellenállásán.

Mi legyen?

Fontos letisztázni, hogy mi is a célja a felsőoktatásnak. Adott összegből a lehető legjobb minőségű, és használható képzést biztosítani az arra valóban érdemeseknek, ami a gazdaságban valóban hasznosítható, vagy pedig a különböző egyéb érdekek kiszolgálása, kezdve a baráti, ám hasznosítható tudást nem oktató munkatársak stabil megélhetésétől, folytatva azzal, hogy lassan minden közepes méretű városnak legyen felsőoktatási intézménye, és befejezve azzal, hogy segítsünk megvalósítani a diákok - tisztelendő, ám a piacon értéktelen - hóbortjait (kommédia láz)?

Ha elfogadjuk az elsőt, tehát, hogy az oktatás feladata a versenyképes, jövedelemre váltható tudás megszerzésének segítése, máris jön a következő probléma: ki tudja megmondani, hogy mi is ez a tudás pontosan, továbbá, hogy ki képes azt nyújtani, és kiknek? Megtudja mondani az a politikus, aki talán soha nem dolgozott a Parlamenten kívül, nem vezetett semmilyen gazdasági szervezetet, továbbá, ahogy már említve volt, magánmotivációk által vezérelt? Lehet csinálni mindenféle konzultációkat kamarákkal, meg kreált bizottságokkal, de pontos képet sosem kapunk ebből. Esetleg az a középiskolás diák, aki erősen befolyásolt többek között a média, de egyéb tényezők, mint a szülők elvárásai által, és a döntésében sokszor nagyobb szerepet játszik, hogy mi éppen a trendi, vagy hogy mivel kapcsolatban látott egy jó filmet, mint az adott képzés, tudás valódi értéke, eladhatósága? Ő sem valószínű, és ez világosan látszik a munkaerőpiac keresleti és kínálati oldala közötti feszültségből. Hát akkor ki tudná megmondani? A válasz rendkívül egyszerű: azok, akiknek ezeket az embereket később alkalmazniuk kellene.

Persze úgy célszerű, hogy a döntési jog mellé anyagi érdek és felelősség is társuljon A társasági adóból befolyt összeg még rosszabb években is többszöröse a felsőoktatás kiadásainak, akár még a teljes szakképzés finanszírozására is elegendő. A probléma vele az, hogy alapja főképp a szervezet eredménye, ez viszont igen jelentős eltéréseket mutathat időben. Azonban ha csak a komolyabb cégekkel operálunk, akkor egy előző 5 éves eredmény mozgóátlagából számított érték kiegészítve egy egyensúlyozó alappal - amit jobb években feltöltenek, rosszabbakban felhasználnak - igen stabil bevételi forrás biztosítható. A következőt kellene tenni: kiszámolni egy induló összeget, amit felsőoktatásra és szakképzésre szeretnénk költeni, és a legalább 5 éve működő cégeknek felajánlani, hogy a fizetni valójuk egy részét, ami összegezve ezt az értéket kiadja, közvetlenül az általuk megfelelőnek tartott intézmények megfelelőnek tartott képzéseire fizessék ki.

Ha a döntést a foglalkoztatásban érintett állami és magán gazdasági szervezetek kezében adjuk, akkor ők szintén a saját önérdeküket fogják követni - különösen, ha ehhez anyagi érdek és felelősség is társul -, ez viszont ebben az esetben egybeesik a közös érdekkel, jelesül az értékes, használható képzések nyújtásával hatékony méretekben. Egy önérdekkövető szervezet soha nem fog fizetni olyan intézménynek, amely például a méretgazdaságosság figyelmen kívül hagyásából adódóan ugyanazt a színvonalat csak magasabb költséggel tudja biztosítani. Nem fog olyannal sem együttműködni, aki baráti alapon rosszul teljesítő oktatókat is megtűr, illetve hasznavehetetlen képzéseket, tárgyakat indít. És olyan képzést sem fog támogatni, amit a piaci kereslet helyett a diákok vágyálmai futtattak fel akkora méretűre, amekkorára.

Amennyiben egy vállalat eldöntheti, hogy az adóját a közös pénznyelőbe szórja, vagy fizeti közvetlen úton azoknak a szakembereknek a képzését, akikre a jövőben szüksége lesz, azokban az intézményekben, amiket erre megfelelőnek tart, akkor nyilvánvaló, hogy melyiket fogja választani. Továbbá az is könnyen belátható, hogy ebben a rendszerben a valós kereslet érvényesülése és az intézmények versenye szinte automatikusan megoldja a képzési rendszer mai problémáit, hozzátéve, hogy ez az államnak semmibe nem kerül a jelenlegi helyzethez képest, hiszen csupán lemond egy bevételről, és egy ugyanakkora kiadásról is.

Jó lenne megfontolni ezt is a 3 nap alatt.